Berlin ohne Zigeuner

„Berlin cigányok nélkül”

Zigeuner – eine Rassische Gefahr!„Cigányok – faji veszély!”

„Cigányok, homályos eredetű emberek, vándorkereskedők stb. + kellemetlen külföldiek”

A finn Államrendőrség mappájának (1919–1948) címe; Finn Nemzeti Levéltár.

 

A VÁNDOR ÚTJA

Nem tudom, merre vezet az utam,

de emberre vágyom,

elmegyek tőled a bánat földjére,

mindenki itt marad, ki kedves.

A vándor útja rögös,

Keskeny az út

és hosszú.

 

Mohó szemmel figyellek,

ezért nem eresztesz útnak,

de ha elmégy,

nem szabad sírni,

a távozó távozik,

s a maradó marad.

Elmegyek tőled a bánat földjére,

mindenki itt marad, ki kedves.

Ne álld hát utam,

hagyd, hogy megpihenjen a vándor,

ne bolondozz velem,

gondoskodj az éhezőről!

A vándor útja rögös,

Keskeny az út

és hosszú.

 

MIRANDA családi viszonyai rendezettek voltak. Felnőttek mellett és az irányításuk alatt nőtt fel, nem kellett felnőttnek tettetnie magát. Megtapasztalhatta a fiatal lányok ártatlanságát, élvezhette a cigány anya és apa bőséges szeretetét. Miranda fejlődését a cigány közösség törvényei mellett a fiatal lány fantáziája és vágyai alakították. Minden lány tudott táncolni, de az érzelmek lángolását, az életörömöt, a cigányok lelkivilágát kevesen tudták úgy megjeleníteni, mint Miranda.

Meglobogtatta a szoknyáját a sziklákon, az erdőben és a cigányok tábortüzénél. Szerepelt az utcákon és a prágai táncszínházban rendezett úri mulatságokon. Úgy érezte, valamiféle távoli, kedves álom felé tart. A világ legfontosabb dolga volt számára, hogy a tánc által kifejezheti magát. Önmagát, a nővé válást jelentette a kislány számára.

 

A zsidók mellett Európában általában csak a cigányok tartoznak az idegen eredetű fajokhoz.”

A Német Belügyminisztérium dokumentuma, 1936. január.

„Lengyelország az emberalatti emberek földje. A lengyeleket, zsidókat és cigányokat egy kalap alá kell venni.” 

Joseph Goebbels propagandaminiszter a Birodalom 1939. október 24-i sajtótájékoztatóján

 

A CIGÁNYOKNAK mindig is volt hazájuk, ám az ígéret földje sosem létezett számukra. A vándorok mindig mások területén közlekedtek, és szekérről figyelték a világ szívverését. A cigányoktól különvált egy törzs, amely romának kezdte nevezni magát. A romák az úgynevezett normális életre törekedtek: arra, hogy egy helyben lakjanak, és a fehérekhez hasonlóan dolgozzanak, ezáltal a cigány kultúrát roma kultúraként elismertetve a fehérekkel.

 

Miranda családja egy apró téglaházban élt. A család mindig is dolgozott. Barátaik túlnyomórészt fehérek, kétkezi munkások voltak. Miranda apja kovácsműhelyt tartott fenn, amelyben a parasztoknak szántóvasakat és kaszákat kovácsolt. A legtöbb cigány férfihoz hasonlóan a családfő a kovácsműhely mellett az állatorvosi feladatokat is ellátta. Megreszelte az állatok fogát, kezelte és gyógyította a bélcsavarodást, a kólikát, a csüdsömört és az ínpókot. Megpatkolta és kiherélte a méneket. Ügyes kezű bádogos is volt, tálakat, kosarakat és kávédarálókat készített. Esernyőt javított, kést és ollót élezett, kosarat font. Ügyfelei leginkább a zsidók közül kerültek ki.

 

„Az SS parancsnoka előírja a Birodalom területén valamennyi cigánynak minősülő személy nyilvántartásba vételét […] ezután további intézkedések foganatosíthatók.”

A birodalmi Titkosrendőrség 1939. március 1-jei iránymutatása.

„A cigányokat gettóba kell zárni!”

„Ennek a söpredéknek egyetlen tanárt vagy tanulói helyet sem szabad biztosítani.”

Az államigazgatás 1939. november 13-i levele Reichsgau-Bécs kormányzójának.

A CIGÁNYOK mindig is a képzeletükre építették a jövőjüket. A nők a tábortűznél húst sütöttek, a férfiak tréfálkoztak, versenyt dicsérték lovaikat és asszonyaikat. A lányok kicsinosították magukat a fiúknak. A földtől és országtól független, a társadalmon kívül élő szabad cigány lehetőséget kapott: egy gazdag közösségi kultúrát, amelynek középpontjában az ember áll.

Miranda családját a két szülő és tizenkét gyermek alkotta. Anyja kézművességgel foglalkozott, csipkéi, párnahuzatai és szőttesei a falvak és városok piacán keresett áruk voltak.

A második világháború kitörését követően Miranda egy tehetős zsidó kereskedő családjában dolgozott. Cselédből irodistává, majd üzletsegéddé lépett elő. Akkoriban az üzletsegédek a tulajdonos családjához tartoztak. A kislány ekkor tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett. A roma lányok engedelmesen viselkedtek, és mindent megtettek, amit a németek képesek voltak kérni.

 

„A területen élő valamennyi cigány és félcigány személynek parancsot kell küldeni, hogy lakó- vagy tartózkodási helyüket egyelőre ne hagyják el.”

A birodalmi Titkosrendőrség 1939. október 19-i levele Herford polgármesteréhez. 

„Ahogy egy német embertől nem várható el, hogy egy zsidóval együtt dolgozzon, azt sem lehet kérni tőle, hogy munkahelyét egy cigánnyal ossza meg.”

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1939. augusztus 12-i, hamburgi állásfoglalása.

 

HIVATALOSAN semmi sem történt. Amikor a nomád cigányok nyom nélkül eltűntek, a letelepedett romákat kezdték kínozni. Abból, hogy a német juhász, a farkaskutya abbahagyta az ugatást, tudni lehetett, hogy a cigányok eltűntek az utcaképből, és hamufelhőként szálltak fel az égbe.

A pátriárkák ellátogattak a romák faluközösségeibe, a parányi téglaházakba, és azt javasolták, hogy az asszonyok viseljenek kendőt, hogy iszlám hitűeknek gondolják őket. Furcsállták e tanácsot, de a pátriárkával nem ellenkeztek. A legidősebb cigányok hangsúlyozták: ha rendőrök vagy hivatalnokok látogatnák meg a kunyhót, az a legbölcsebb, ha a férfi egy kendős vagy inkább lefátyolozott asszonyt küld ki az udvarra, hogy a szimatolókat elküldje máshová.

A náci járőrök meglepetésszerűen jelentek meg a kis téglaház udvarán, és rátámadtak a kunyhóra. Miranda családját letartóztatták, és otthonukból az udvaron álló fekete autóba ültették, majd a vágóhídra szállították őket. A ruhagyár igazgatója kapcsolatba lépett a rendőrökkel, és elismerő szavakkal illette Miranda családját mint jó munkaerőt, mondván: szüksége van rájuk. Másnap a rendőrök parancsot kaptak, hogy a kovács családját haza kell küldeni. Ezúttal melléjük állt a szerencse.

 
 

„A legjobb barátaim is hátat fordítottak nekem, amikor elmondtam nekik, hogy cigány vagyok. A nevem Alina. Romániai cigány nő vagyok.”

Alina, szociológus, emberi jogi aktivista

A hatóságok júniusban 600 romát tartóztattak le, és egy új, ún. cigánytáborban helyezték el őket a Berlin melletti Marzahnban. A romákat az olimpia miatt akarták eltüntetni Berlinből. A tábort kutyás rendőrök őrizték. Himmler parancsára 1943- ban a tábor szinte valamennyi foglyát az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba szállították.

„A cigánykérdés számunkra jelenleg faji kérdés, amelyre a zsidókérdéshez hasonlóan végleges megoldást kell találni. A cigányokra vonatkozó biológiai fajkutatás e végleges megoldásnak elengedhetetlen előfeltétele”.

Dr. Adolf Würth, a Fajkutatási Központ munkatársa, a Német Fajkutatási Egyesület 1937. szeptemberi ülésén tartott előadásán.

 

KORA reggel a kis téglaházban. Miranda apja már kiment a műhelybe. Anyja és idősebb testvérei a gyárba siettek. Miranda és Amanda kettesben maradt otthon, amikor kopogtattak. A két lány megijedt. Az ajtó előtt egyenruhás rendőrök álltak és egy civilben lévő hivatalnok. Miranda előcsalogatta Amandát az ágy alól, és ráparancsolt, hogy ugorjon ki a hátsó udvar felé néző ablakon. A két lány hátraszaladt a téglaház mögötti szalmakazalhoz, elbújt a szalmában és elaludt – amikor nagy a baj, az ember elmenekül a tudat elől, és vagy egyáltalán nem alszik, vagy úgy alszik, mint a bunda.

 

A lányok szomszédjában lakó német család adta fel őket. A két testvért kirángatták a szalmakazalból és bevitték a rendőrőrsre. Miranda és Amanda bénultan, a kimerültségtől és izgalomtól szinte öntudatlanul hevert a sivár váróteremben pirkadattól délutánig. A hosszú, idegölő várakozásnak megvolt a célja. Az éhség, szomjúság, tétlenség és az őr rezzenéstelen arca megbénította a lányok testét és lelkét egyaránt. A rettegés és a rémképzetek az álmok birodalmából a lányok ébrenlétének eleven képeivé léptek elő.

 

Miranda és Amanda visszakerült a vágóhídra, ismét arra vártak, hogy továbbszállítsák őket. A két lány hozzátartozókat keresett a csoportban, de egyetlen rokont sem találtak, de még ismerősöket sem. Ez reménnyel töltötte el őket.

 

„Az oberwaldi vezetés utasítására 1941. november 7-től a cigányok számára a tömegközlekedési eszközök használata tilos.”

Dr. Hinterlechner által megfogalmazott dokumentum

„A kormány folyó év elején hozott határozatával felhatalmazta az Evakuáltak Ellátóközpontját, hogy kísérleti jelleggel szervezzen az evakuáltak között lévő cigányok számára munkatábort, és feljogosította arra, hogy az ebből eredő költségeket az evakuáltak ellátására biztosított összegből fedezze.”

Finn Rendőrségi Hírlap, 22. szám, 1943.

„A lappajärvi cigánymunkatábor”

„Ha ti, németek nem akartok a burgenlandi északi vér sírásóivá válni, ne becsüljétek alá a cigányok által arra jelentett veszélyt!”

Tobias Portschy, Burgenland kormányzójának „A cigánykérdés” című, 1938. augusztusi röpiratából

A VÁGÓHÍDI rakományt ezután teherautók rakterébe tuszkolták, majd Olomouc város gyűjtőpontjára szállították. A romákat marhavagonok hosszú sora várta, amelyek gyorsan megteltek.

A vasútállomásra a világ minden sarkából hurcoltak cigányokat, akik várták, hogy az ő fuvarjuk kerüljön sorra. Szakadatlanul új vonatok indultak. Ennek ellenére annyian voltak, hogy az állomáson hatalmas tömeg alakult ki. A cigány családokat betűrendben vagonírozták be; ennek alapján Mirandának és Amandának már az első vonatra fel e kellett volna kerülnie, ám a két testvér egymás kezét szorítva még a rakodóperonon állt.

– Ott a peronon végül mégis csak felcsillant a remény. Drága anyánk fivére, a nagybátyánk vett fel bennünket az állomáson egy autóval.

 

A nagybácsi sosem árulta el, mennyit fizetett a két testvérért, de biztosan sok aranyat. A két nővér valami csoda folytán már másodszor menekült meg.

 

„Az összes cigány elszállítása Morvaországból a koncentrációs táborokba”

Cseh–Morva Protektorátus, Brno, a védelmi rendőrség 1943. február 9-i levele.

„A patkányok, poloskák és bolhák természetes jelenségek, ahogyan a zsidók és a cigányok is. […] A létezés küzdelem. Ezért ezeket az élősködőket biológiai úton fokozatosan ki kell irtanunk.”

Dr. Karl Hannemann a Német Nemzetiszocialista Orvosszövetség lapjában, 1938. augusztus.

„…Ha a berlini cigányok elszállítása tovább késik, Berlin városának tábort kell létrehoznia a cigányok számára, ami csak komoly költségek és nehézségek árán volna lehetséges.”

A Titkos Államrendőrség 1939. október 13-i levele Eichmann SSszázadoshoz

 

MIRANDÁT és Amandát az otthonuk udvarán tették ki. A ház kongott az ürességtől. A kunyhóból csupán a falak maradtak meg, és az emberek is eltűntek.

 

A lányok legidősebb bátyja, Bukva az erdőben fiatal romákkal együtt cigány partizánmozgalmat alapított. A cigányok kényszerűségből váltak a megtévesztés és a rejtőzködés mestereivé. A partizánvezér az éj leple alatt helyezte biztonságba két testvérét.

A hegyekben, ahol a cigány partizánok táboroztak, egy montenegrói nő vezette el Mirandát és egy másik partizán nőt a forráshoz. Zöld leveleket gyűjtöttek, azokat fogyasztották. A nő füvesasszony volt. Ismerte a gyógynövényeket, és azokkal óvta meg a partizánokat a betegségektől. Jó ember volt, emlékezett vissza Miranda. Miranda ezzel a nővel nem egyszer, hanem számtalanszor járta végig a közeli falvakat, élelmet kéregetve.

Miranda és Amanda a férfiakkal vállvetve küzdött a cigányok életéért.

– Amandának fogalma sem volt a puskákról, de a partizán fivérek és nővérek megismertették velünk a fegyvereket, és a húgom mindenben azonnal benne volt – mesélte Miranda lelkesen.

A cigányok partizánélete meglepő módon ért véget. Csapdát állítottak nekik: egy roma férfi adta fel őket. Attól fogva Bukva mindig résen volt, mivel attól tartott, hogy foglyuk ejtik őket. Egyik hajnalban rendőrök jöttek érte. Bukva ünneplő ruhában és fényes lakkcipőben távozott velük.

Miranda és Amanda még egyszer találkozott a bátyjával, a vasútállomás rakodóperonján. Fivérük fekete ruhájában büszkén állt a peron szemközti oldalán, katonák őrizete alatt, miközben Amanda és Miranda a másik oldalon várta, hogy sorra kerüljön. Ezúttal a lányokat feltaszigálták a vonatra, amely Jasenovacba, egy horvátországi koncentrációs táborba szállította őket.

A németek csupán néhány héttel később ismét visszavitték a két testvért a saját falujába. Ennek az okát is tudni. Miranda és Amanda azt a feladatot kapta, hogy beszéljen rá romákat és cigányokat, hogy menjenek dolgozni a fegyvergyárba. Amanda és Miranda ezt megelőzően azt adta a németek tudtára, hogy a cigányok és a romák kerülik azokat a helyeket, ahol a partizán testvérek valójában tartózkodtak, és társaikat egészen másfelé küldték, mint ahogy azt a Harmadik Birodalom elrendelte.

 

„Cigányokat és félcigányokat vonnak ki az aktív katonai szolgálatból.”

Berlini újság szalagcíme, 1941. február 21.

„A fent nevezett személyt 1943. július 29-én a közös fogolyszállítmány részeként az auschwitzi koncentrációs táborba szállították”.

A duisburgi bűnügyi rendőrség dokumentuma az 1920. december 18-án, Duisburgban született Christine Lehmannról.

 

1941 júliusában Miranda szülőfalujában járőrök jelentek meg. A falu vasútállomására kilométerszámra érkeztek a marhavagonok. Ez azt jelezte, hogy megkezdődnek a deportálások. Az ábrándok fájdalmas véget értek. Végül csaknem mindenkit a hodoníni koncentrációs táborba indulók közé soroltak, a falut megtisztították a rossz faj képviselőitől, az árulóktól és azok követőitől. Mirandát és Amandát hajnali három órakor hurcolták el apjuk és anyjuk házából. A korábbiakkal ellentétben a két lányt nem ültették be fekete autókba, hanem a sor végére állították őket, hogy mindenki elrettentésére végigvonuljanak a falun a vasútállomásig.

– Az asszonyok sírtak, mindenki sírt, és képzeljétek, a gyerekek még mindig nem tudták, miért sírnak, de mivel az anyák is sírtak, hát ők is. Mi a húgommal már nem voltunk gyerekek, illetve a húgom még talán igen, de mivel én megsirattam az anyákat, a húgom is sírt, noha még nem hitt a végzetes gonoszságban.

A nyomorúságos csoportot a cigánytábor központi terére vezérelték, ahol a rendőrök azonnal bekerítették őket. Az őrök és a rendőrök kutyái felugráltak az anyák szoknyája mellé bújó gyermekek mellkasára. Az asszonyok cigány nyelven kérték férjüket, hogy védjék meg a kutyáktól a gyerekeket.

Mindenben hiányt szenvedtünk. Szenvedéseink közül a folyamatos éhség volt a legkisebb, könnyű volt felidézni és beszélni róla. Miranda húga nagyon szép lány volt. Egy német tiszt ágyasa lett. Amanda egy ideig a német házában élt, és gondozta a férfi kertjét. Amikor Amandát egy rendőrcsalád úgynevezett szakácsként alkalmazta, egészen másról szó, mint ételfőzésről. Miranda a húgához hasonlóan egy rendőr ágyasának szerepét választotta

– Természetesen az asszonyok és a férfiak is elítéltek – mesélte Miranda habozás nélkül –, elvégre ez olyan bűncselekmény, amely a szabad világban bomlasztotta volna a roma közösséget. A kirekesztett népek számára a függetlenség és a közösség megőrzésének egyetlen útja a becsület, most már tudom.

 

Eva Justin (1909–1966) német antropológus és ápolónő volt. A fajkutatás mellett roma nők és lányok kényszersterilizálását végezte. Számtalan roma gyermek vált az Eva Justin és kollégái által folytatott, kegyetlen orvostudományi kísérletek áldozatává.

Justin a romák kutatására szakosodott, és beszélt is cigányul. Európai kutatók szerint ennek köszönhette, hogy sok cigány bizalmát elnyerte és így közéjük férkőzhetett. Ez ugyanakkor meglehetősen vitatott: a nomád cigányok számára a nyelv jelentette a legnagyobb biztonságot. Ha a többségi népesség képviselője tudott cigányul, az komoly félelmet és bizonytalanságérzetet váltott ki belőlük.

Eva Justinnak sosem kellett bíróság elé állnia bűneiért, és a háború után a Frankfurti Egyetemi Klinikán pszichológusként dolgozott.

 
 

A KÉT testvért ki tudja, hányadszor tuszkolták már be sok más romával együtt egy állatok szállítására szolgáló vagonba. A dugig megtömött vonat csikorgó kerekekkel indult el, fekete füstcsíkot hagyva maga után. Semmilyen tett, áldozat és jó magaviselet nem menthette meg őket a deportálástól.

A rémülettel, fájdalommal és szenvedéssel megrakott vonat megérkezett az auschwitzi koncentrációs táborba, ahogy korábban is már annyiszor. Ahogy a tehervagonok begördültek a pályaudvarra, a monoton zakatolás ütemes kopogássá acélosodott. Amikor a vonat végre megállt, kinyitották a marhavagonok ajtaját. Rideg, érzéketlen férfiak felgyűrt ingujjal fogadták az embereket, akik még ebben a helyzetben sem hittek a végzetes gonoszságban.

– Az ember már csak ilyen, azt hiszi és azt gondolja, hogy megmenekülhet az utolsó, halálos csapástól.

Az ég tudja – vajon valóban tudja? –, mi lesz, kap-e esélyt az ember? Megkegyelmeznek-e neki, vagy úgy bánnak vele, mint a vágóhídra küldött állatokkal? Vajon a romák az útjuk végére jutottak-e? Felhangzott a parancs: Ki a vagonokból! Az áldozatok szabadsággal kapcsolatos álmai azonnal szertefoszlottak.

Az auschwitzi koncentrációs tábor betegszobájában azonnal kopaszra nyírták őket. A gyötrelmek poharából általában az elesettek és a betegek ihattak elsőként. A foglyokat gumibotokkal és pálcákkal ütlegelték. A romáknál ez sem használt, az áldozatok ennek ellenére családonként verődtek csoportokba.

A hozzátartozókért és sorsukért érzett nyomasztó aggódás éjjel-nappal kínozta a két nővért, képtelenek voltak megvigasztalni egymást. Gondolataik egyre csak ugyanazon a pályán keringtek, és úgy tűnt, hogy sem kerülő, sem kiút nem létezik. A várakozás idővel aztán véget ért, és a két testvér a halál várótermében találta magát.

„Javaslom, hogy a cigányok számára külön nyitvatartási időt vagy külön üzleteket jelöljünk ki.”

Egy üzletvezető 1942. július 30-i levele a mindeni körzeti rendőrkapitányhoz 

„Cigányoknak és félcigányoknak e játszótérre belépni tilos.”

Mindeni táblák, 1943.

 

A CIGÁNYOK felfogása szerint az istenek azért jöttek el, hogy közülük egyeseket az életre kereszteljenek, másokat pedig halálra ítéljenek. Miranda Amandával a többiekhez hasonlóan állt a sorban.


– Válogattak: akit alkalmatlannak találtak, az ment a gázkamrába. Nekünk azt mondták, hogy a saját falunkba visznek bennünket, és gyárban fogunk dolgozni. Amint megvirradt, már tudtuk, hogy fivéreink és nővéreink a füsttel elillantak és az ég szelei között járnak.

 

Miranda szemén látszott, hogy ő egy örök küzdő. De vajon győztes is volt-e? A cigányok mindenképpen jó túlélők voltak. Miranda ezt azzal bizonyította, hogy képes volt elhozni a jelenbe, a mába a múlt eleven üzenetét.

– Tegyétek meg ezt a jót a kedvemért. Hívjatok elő szép emlékeket a múltunkról, a lelkünkről, a gondolkodásmódunkról és életmódunkról ennek az új világnak, az új nemzedéknek, azért, hogy a világ ne feledje el a cigányok második világháborús szenvedéseit.

A vonatok mintha futószalagon érkeztek volna Auschwitzba. A blokkokat ennek megfelelően ürítették.

– Igyekezni kellett, de mindig került hely az újaknak – sóhajtott fel Miranda –, a gyerekek természetesen tiltakoztak a halál ellen, a felnőttek könnyebben alávetették magukat.

Miranda ártatlan embereket látott meghalni, szándékosan előidézett betegségekben. Néhány kis pillangó egy napon belül elpusztult. Mások túlélték az éjszakát vagy még tovább bírták, csak reggelre aludtak el csendben. Ez történt a romákkal a koncentrációs tábor betegszobáiban. Az orvosok a Harmadik Birodalom hóhérainak segédeiként tevékenykedtek.

– Fölösleges megkérdezni, mi a különbség az istentelen és az isteni cselekedetek között.

 

23 000 romát szállítottak az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba, és közülük körülbelül

21 000 halt meg.

„Mára megvalósult a cigányok német fajtól való politikai, biológiai, kulturális és szakmai elkülönítése.”

„A génállomány és a faj megőrzése a német törvényekben” c. dokumentum, 1943

„A háború után alig tudott valaki a cigány népirtásról. Igen sokáig tartott, mire mertem beszélni Auschwitzról.”

Lily Franz, auschwitzi német cigány túlélő

 

MIRANDÁNAK és Amandának 1943 januárjában levelet írt unokatestvérük, kivégzett nagybátyjuk fogadott fia, és elküldte nekik a fényképét, az alábbi ajánlással:

 

„Amikor lelövik az apánkat, nem vagyunk képesek emberként gondolkodni. Ugyanakkor védekezünk, mint egy gyermek: elvégre ártatlan embert nem ölnek meg. Így tehát az, akit lelőttek, nem az apám volt, hanem valaki más. Az is megfordul a fejemben, hogy az ember mégsem állat, és nem öli meg a másik embert, igaz? A kutyám nem árja, csak egy keverék, de egyetlen élőlényt sem harapott meg. Anyámról nem tudok semmit. Az unokatestvéreimmel, Veletek kapcsolatban győzködöm magamat – másokat nem, ugyanis az élet ilyen körülmények között meglehetősen gyenge lábakon áll –, hogy még éltek az auschwitzi koncentrációs táborban. Vajon mi lehet a szüleiddel, fivéreiddel és nővéreiddel? Róluk nem hallottam… Figyelj csak, Miranda, Tőled kérdezem, mivel mint tudod, unokatestvéreim közül Te állsz hozzám a legközelebb, mi van Veled? Élsz, hiszen ezt már mondtam. Emlékszel – persze, hogy emlékszel, még a gyönyörű kishúgod is megjegyezte –, hogy a kedvemért fényképeztetted le magad? Nagyon mosolyogtál rajta. Képzeld, az az egy mosoly rabul ejtette a szívemet: eleven képként tűnsz fel a szemem előtt. Egyfolytában Rád gondolok – Veled együtt érzem az égető vágyódást a tánc perdületei után, és talán még fogunk úgy táncolni, mint a cigányok, a lángokban: ígérd meg, ez a mi sorsunk. Így írok Neked ebben a levélben, pedig nem tudom, hogyan emlékszel rám. Én élő ikonképként emlékszem Rád, vagy talán összezavarodtam, elvégre nőről ilyet nem mondunk, talán…, amikor elbúcsúztunk ott a szalmakazalban, éreztem, hogy nemsokára újra találkozunk, noha nem tudtam megmondani, hol. Viszontlátásra nemsokára, hamarosan találkozunk, rövidesen írok Neked, folyamatosan küldöm üzeneteimet, nehogy elfelejts, és amikor visszatérsz hozzám, szorosan megöleljük egymást, és újra boldogok leszünk.

Szeretlek benneteket, a kis Amandát és Téged.

1943. január 10. Jonas.”

 

 

 

„Mivel jelenlegi alkotmányunk értelmében a cigányok finn állampolgárok, és az alkotmány faji tekintetben nem tesz különbséget, a Rendőri és Ügyészi Egyesület törvényjavaslatot nem nyújthatott be a cigánykérdés radikális eszközökkel történő megoldására. Az egyesület mindenesetre károsnak tartja azt a törekvést, hogy e kusza és túlnyomórészt rossz tulajdonságokkal rendelkező népcsoportot – legalábbis hosszú időn keresztül – népünkbe olvasszuk”.

„A cigányokról” – Finn Rendőrségi Hírlap, 20. szám, 1942.

 

 

AMIKOR a második világháború okozta sebek behegedtek, a romákat figyelmeztették: „Ti nem tartoztok közénk!”. Az újjáépítési munkálatokból kirekesztett cigányok ráébredtek, hogy ha életben akarnak maradni, akkor bele kell tanulniuk a koldulás művészetébe. Ám a társadalom szerkezetének megváltozásával már a koldulás sem járt eredménnyel. A többségi lakosság képviselői még ettől az utolsó megélhetési forrástól is megfosztották a cigányokat.

– Mikor következett be ez a változás? – tűnődött el Miranda. – Vajon a mai modern társadalmak toleránsabbak, vajon kevesebb lett az üldözés? Ó, hogyne, mondhatni véget is ért – nevetett fel Miranda tiszta szívből, az interjú alatt először.

– Így jó a világ, ma egyáltalán nem kell szenvednünk. 

„FELSZABADULÁSUNK után is éreztük még Auschwitzot. […] Az a szenvedés, amelynek borzalmát kívülállók csak sejthetik, számunkra mind a mai napig valóságos. Az erős élni akarásnak köszönhető, hogy családom túlélte, és továbbra is képes kapcsolatban maradni a többségi lakossággal. Emlékeimben újra átélek mindent, mintha ezek az események tegnap történtek volna. Képtelen vagyok felejteni, a szenvedés rémálmaimban folytatódik […] Mindent elvettek tőlem, ami értékes volt számomra: nem volt többé múltam, jelenem, és még kevésbé reményem a jövőre. Nemcsak a családunkat veszítettük el, hanem a kultúránk továbbörökítőit és védelmezőit is. Rettenetes, hogy a többségi lakosság sokáig nem is tudott a roma népirtásról”

Az ausztriai lovári törzsbe tartozó Ceija Stojka (1933–2013) három testvérével, anyjával és nagynénjével a nagy roma törzsből a háború egyedüli túlélője lett. A képzőművész és zenész Ceija Stojka háború alatti élményeiről több könyvet is megjelentetett.

 

 

„Az identitás… nagyon összetett dolog. Az enyém sok különböző elemből áll. A nevem Ostalinda. Spanyol vagyok és mexikói. És európai is… és roma nő.”

Ostalinda, antropológus, ügyvéd, emberi jogi aktivista

„Az anyám volt a falujában az első, aki bejutott az egyetemre. Ma a családom 42 tagjának van egyetemi végzettsége. A nevem Katalin. Magyar roma nő vagyok.”

Katalin, szociológus, filmproducer, emberi jogi aktivista

„1992 októberében már Románia egészében megkezdődtek a pogromok. Amikor hangokat és kopogtatást hallottam az ajtó felől, azt hittem, a családommal együtt meg fognak ölni. Csak 14 éves voltam. A nevem Isabela. Román roma nő vagyok.”

Isabela, bölcsész, szociológus, emberi jogi aktivista

 

MIRANDÁT a második világháború lezárulta után is sok megpróbáltatás érte, meggyűlt a baja németekkel, szükség esetén segítséget kért. Az idősödő nő cserébe hagyta, hogy a kutatók szinte szétszakítsák, egyetemi oktatók és mások által szervezett rendezvényeken számolt be a cigányok második világháborús hányattatásairól és szenvedéseiről.

 

Mirandának tudomása volt a szlovákiai cigánygettókról, különösen az ország keleti felében léteztek valóságos cigánygettófalvak. Az azonban őt is meglepetésként érte, hogy az ő testvére is a gettóban élt. Amanda ezt a levelében nem említette. A történészek szerint a szekéren közlekedő nép számára a második világháború jelentette a legrémesebb időszakot. A cigányok ezzel nem mindig értenek egyet.

– A holokauszttól megmenekült kelet-európai cigányok a szocializmus gondoskodása alá kerültek. Aki élt valaha Kelet-Európában romaként, az megérti, kik voltak és mit tettek velünk a kommunisták. Talán túlzásnak vélitek, de a szocializmus összeomlása után a cigányoknak több megpróbáltatásban és szenvedésben volt részük, mint a második világháború alatt bármikor.

 

Ó, HOGY SÍRTAM ÉN

Bánat a lelkemben,

Keserűség mélyen a szívemben,

feltépték a sebemet.

Ó, hogy sírtam én,

az éj hideg kemencepadkáján,

a világ gonoszságán.

A nap gyermekei sírnak

a keleti szekereken,

Az ázsiai hegyláncokat

akartam csak szeretni. 

Ma fekete fürtöket vettem,

A perzsa piacon selymet árulnak. Csapatom dalol:

a csikónak arany a patája.

És ömlenek lelkem könnyei,

anyám sápadt folyamába,

velem nevettetek,

szűkös adományt juttattatok,

színdarabot vettetek,

meg zenészeket.

A gyászmenetben

fekete fátyolos nők haladtak,

alamizsnáért könyörögve szabadságukért esdekelve, háromszor is.

Ó, hogy sírtam

én az éj hideg kemencepadkáján,

ó, hogy sírtam.

 
 

A VÖRÖS KERT

Még szeretnék emlékezni,

még szeretnék elmerülni

hajad kertjében

 

Mint a csendes vízesés,

mint a vörös folyam áradata,

a vörös kert

Szalagot kötsz hajadba

masnit a tincseidbe

hajad kertjébe

Még szeretnék emlékezni szeretném megérinteni

fekete hajadat

a vörös kertet

 

Ám az élet vérvörösen

tovaáramlott

hajad kertjén át

 

 
 

„A roma holokausztot ugyanattól a fajmániától indíttatva, a módszeres és teljes kiirtás ugyanannyira megfontolt szándékával hajtották végre, mint a zsidó népirtást. A nácik befolyása alatt álló területeken mindenütt teljes családokat gyilkoltak meg, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig.”

Roman Herzog, egykori német szövetségi kancellár, 1997. március 16.

A CIGÁNY ÁLMA

Az álom idején át utazom,

húzzátok, fiúk, húzzátok,

asszonyok, ti meg énekeljetek, énekeljetek.

 

Tegnap még mint egy ifjú álma volt lelkem,

ma háborog kedvem, mint a tenger,

örömöm fivéreimmel tűnt tova, a bánaton át.

 

Az álom idején át utazom,

húzzátok, fiúk, húzzátok,

asszonyok, ti meg énekeljetek, énekeljetek.

Tegnap még szívből daloltam, mint egy cigány,

ma hangom érdessége a málló vasé,

nővéreim a viharral enyésztek el az éjszakában.

 

Az álom idején át utazom,

húzzátok, fiúk, húzzátok,

asszonyok, ti meg énekeljetek, énekeljetek.

 

Tegnap még ifjú menyasszony módjára lelkesen roptam,

ma kedvem savanyú, mint a bor,

a karavánok köddé váltak a sötét éjben.